Nem kellett nyomorogni a Széchenyi téren pénteken este, ugyanis éppen annyian voltak a borfesztiválon, amennyien kényelmesen elfértek a színpadok előtt és a sörasztaloknál. Az előző hétvégén azonban olyan tömeg zúdult a standokra, hogy lépni is alig lehetett, nemhogy nyugodtan kóstolni. Persze a körítés is fontos, de azért a lényeg mégis az, hogy ünnepeljük a hazai borokat, melyek változó színvonalat és hatalmas árkülönbségeket mutattak. Név nélkül említsük meg, hogy voltak olyan közepes szintű borászatok, amelyek egy-egy deci borért 500-600 forintot is elkértek, ám voltak szerencsére olyanok is, melyek kiváló minőséget kínáltak 250-300 forintos árért.

A fellépők esetében sem feltétlen a nagy név és a nagy gázsi volt az osztatlan siker záloga. A Damona színpadon például előbb Charlie szórakoztatta playback-ről a nagyérdeműt, és amikor lejárt a szerződésében rögzített fél órája, nem nagyon erőltette sem a közönség, sem az énekes a ráadást. Utána jött Bara Party nevű banda, amely élő zenével, három bájos énekeslánnyal a soraiban szórakoztatta az egyre lelkesebb és részegebb közönséget. Az ő műsoruk majdnem háromszor annyi ideig tartott, mint Charlie-é, és a 90-es évek slágereit élőben nyomó banda varázslatos hangulatot teremtett a Kárász utca felőli részen.

Közben a tér túloldalán szintén nagy sikerrel koncertezett a Colorado Country Band az Infiniti színpadon. A country zenét játszó csapat előtt a Szegedi Jazz Trió színvonalas műsorát élvezhette a közönség. A lényeg mégis a bor volt péntek este, és aki rászánta az időt és pénzt a kóstolásra, meg is találhatta az ízlésének leginkább megfelelő italokat. Találkozhattunk persze olyanokkal is, akik olcsó fröccsel teli műanyag poharakkal a kezükben tébláboltak, no meg olyan tini lányokkal, akik mézbor után ácsingóztak, de azért szép számmal támasztották a pultot a borbarátok olyan neves pincészetek standjainál, mint a szekszárdi Dúzsi, Hetényi, vagy a villányi Vylyan, Lelovits, esetleg az egri Sike borászatok. Voltak persze olyan különlegességek is, mint Alpok aljáról érkező Garger pincészet, de a borász sajnos csak a fesztivál elején volt jelen, így személyesen nem lehetett kérdezni tőle, miért olyan jó a kékfrankosa. A szegedi közönség ugyanakkor ezúttal dél-amerikai borokat is kóstolhatott, és ha valaki legyőzte a nemzeti büszkeségét, és legördített a torkán egy-egy deci argentin vagy chilei bort, nem kellett csalatkoznia.

Cikk: Szincsok György