Aki nem ismeri a történelmet, arra ítéltetett, hogy újra és újra átélje azt - fűzte hozzá.

Rainer M. János történész előadásában arról beszélt, hogy a sztálini rendszer alapvető elemeinek mozdulatlansága mellett miként változtak meg a rendszer működtetésének módszerei az 1960-as évektől. Miközben megmaradt a kommunista állampárt és ideológia egyeduralma, az állami tulajdon és újraelosztás túlsúlya, aközben a fizikai erőszak szerepét egyre inkább átvették a bürokratikus kényszerítő eszközök, megfogalmazódhattak kritikai jelzések, enyhült a társadalom ellenőrzése, mozgósítása, az utópikus célok helyére pedig a modernizáció aktuális feladatai, a lakossági fogyasztás, életszínvonal, tömegkultúra bizonyos mértékű elismerése került.

Kalmár Melinda történész szerint a sztálinista rendszer és a második világháború után szovjetizált kelet-európai országok népi demokráciai között nemcsak hasonlóságok, de jelentős különbségek is voltak. Sztálin 1953-as halála után érzékelhetően megtorpant a szovjetizálás a térség Nyugathoz közelebb álló országaiban. A desztalinizálás nemcsak taktikai, hanem stratégiai kérdés is volt. A Sztálin 1953-as halála utáni lázadások története pedig azt bizonyítja, hogy lázadni mindig érdemes - tette hozzá.

Palasik Mária történész az 1945 utáni koalíciós időszak parlamenti naplóiból idézte fel a kommunista párt diktatórikus törekvéseit kárhoztató felszólalásokat. Egyes kisgazda képviselők például úgy vélték, az még rendben van, hogy a kommunista párt a "demokrácia motorja", de az már nem, hogy miközben csak 17 százalékot kapott a választáson, úgy csinál, mintha többsége lenne a parlamentben. Mások szerint, míg 1919-ben az volt a taktika, hogy "minden a miénk", 1945 után "a demokrácia lobogója alatt hajóznak a diktatúra kikötőjébe", demokráciáról beszélve diktatúrára törnek.

Standeisky Éva történész először Szathmári Sándor regényíró 1952-ben inkognitóban alkotott, Az élmunkás tragédiája című Madách-parafrázisát ismertette. Előadásában ezután kitért arra, hogy az eredeti Madách-művet nem játszották 1948-tól hét évig, és mikor 1955-ben újra bemutatták, Lukács György filozófus, aki abban az évben kapott Kossuth-díjat, keményen bírálta Az ember tragédiáját és betiltása mellett érvelt, mert szerinte pesszimista, népellenes, antidemokratikus. A szakember megjegyezte, hogy a magyar drámairodalom klasszikusával nem csak a kommunista ideológiának gyűlt meg a baja, Pintér Jenő, a Horthy-rendszer egyik hivatalos irodalomtörténésze és Prohászka Ottokár katolikus püspök, a korszak szellemi életének meghatározó alakja is bírálta a klasszikust, például a bizánci szín keresztényietlensége miatt.

Szilágyi Ákos esztéta, Oroszország-szakértő a Szovjetunió 1930-as éveiben a kommunisták körében elharapódzó öngyilkossági hullámról szóló előadásában beszélt arról, hogy a folyamat kezdőpontjának a sztálini rendszer 1929-ben kezdődő kiépülése után nem sokkal az öngyilkosságba menekülő Majakovszkij halálát tekintik. Ezt követően az öngyilkosságok száma olyan magasra emelkedett, hogy egyes eseteket igyekeztek elhallgatni és a jelenséggel a pártvezetés legmagasabb szintjein foglalkoztak. A rendszerre jellemző módon az osztályellenség fegyverének, a párt elleni támadásnak tekintették, Sztálin pedig egy-egy ilyen halálhírt úgy fogadott, mint Tiberius császár, aki állítólag alattvalói öngyilkosságára annyit mondott: hát, nem kicsúszott a markomból ez is!?

A Szegedi Tudományegyetemen Bölcsészettudományi Karán tartott konferenciát az egyetem történeti intézete és az idén 150 éve alapított Magyar Történelmi Társulat Szegedi és Csongrád Megyei Csoportja szervezte az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.