A díszpolgári címet évről-évre olyan, az adott városhoz vagy településhez kötődő személy kaphatja meg, aki a közösség érdekében tett erőfeszítéseivel jelentősen hozzájárult az anyagi vagy szellemi értékek gyarapításához, a település hírnevének növeléséhez. Szajbély Mihály, az SZTE BTK korábbi dékánjának és a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék alapítójának elődjei között találjuk mások mellett Széchenyi Istvánt, Kossuth Lajost, Klebelsberg Kunot vagy épp a tavalyi évben díszpolgárrá avatott Karikó Katalint is.

SZ. M.: Igen, különböző szakmai elismerések után annak a városnak az elismerését elnyerni, ahol tíz éves korom óta élek, és amely a mostani Magyarországon az egyetlen hely, ahol el tudom képzelni az életemet, nagy öröm és különleges megtiszteltetés. Olyan kitüntetés, amelyre habozás nélkül igent mondtam, amikor polgármester úr megkérdezte, hogy amennyiben a közgyűlés támogatná az előterjesztését, úgy elfogadnám-e. Nem minden kitüntetéssel lennék ezzel így manapság. Ami pedig a kérdés második felét illeti, egyszerű a válaszom: nem számítottam rá. Az életem Szegeden telt, amit tettem, azt – külföldi vendégtanári éveimtől eltekintve – itt tettem, és amit külföldön tapasztaltam, azt itt igyekeztem hasznosítani. De hogy ezért a várostól elismerés járna nekem? Sohasem gondolkodtam ezen.

SZ. M.: Szövegek között telt az életem. Igazán akkor vagyok boldog, ha rátalálok egy olyanra, amelynek az olvasása hasonlóan önfeledt örömet és belefeledkezést jelent számomra, mint kamaszkoromban a Robinson Crusoe, a Fecskék és fruskák, vagy később az Ábel a rengetegben. Legutóbb Danyi Zoltán A rózsákról című regénye okozott ilyen örömet. Persze az ember nem csak szépirodalmat, és nem csak az örömszerzés okán olvas. Szöveg sokféle van, egy hivatalos levél is szöveg, meg egy hír is valamelyik online oldalon. Mindegyiket lehet jól és igényesen megírni, és lehet igénytelenül. Engem legjobban az igénytelenség zavar. Írunk egy sms-t, rábökünk, el is megy, ahogy esik, úgy puffan. Amikor még postára vittük a leveleinket, igényesebbek voltunk. Persze egy sms hadd menjen gyorsan, de ha már ez gyorsan megy, akkor az a hír is menjen gyorsan, ami egy internetes portálon megjelenik. Nem olyan nagy baj, ha rossz az alany-állítmány egyeztetése, vagy becsúszik egy-egy helyesírási hiba, elütés. Ez engem zavar, néha szólok, ha ismerem az újságírót, de a küzdelem reménytelennek látszik.

SZ. M.: Nem csupán magyar, hanem világprobléma a kommunikáció terén a tájékozódásnak a végtelen választékból adódó szétaprózottsága. Az online világot megelőzően korlátozott volt a tájékozódási lehetőség, következésképpen többen olvasták ugyanazt, nézték ugyanazt a tévét, hallgatták ugyanazt a rádiót. Megvoltak az úgynevezett mértékadó fórumok, amelyekhez képest mindenki kialakította a véleményét. New York Times, Neue Zürcher Zeitung, Le Monde, lehetne mondani még néhányat. Létezett és felmérhető volt egyféle közös tudás, és ezzel a háttérben még akkor is könnyebben szót értettünk, ha vitatkoztunk egymással. Ma kattintgatunk, az emberek többsége azt olvassa, amit az ismerősei posztolnak, nagyon egyetértünk egymással a magunk kis szubkultúrájában, egymást erősítjük a magunk igazáról, és aki másként gondolja, azt jobb esetben agyalágyultnak, rosszabb esetben gonosz ellenségnek tekintjük. Pedig amit az ismerősök posztolnak, az jó eséllyel olyan forrásokból származik, ahol nincsen kapuőr. Ma bárki bármit feltehet az internetre, a legnagyobb sületlenségeket is hatásosan lehet terjeszteni. Szépen megmutatkozott ez a világjárvány idején. Meg az is, hogy milyen nehezen kezelhető és váratlan problémák adódnak ebből. Magyarországon további súlyosbító körülmény, hogy a médiapluralizmus és a közszolgálatiság lényegében felszámolódott a szélesebb tömegekhez eljutó médiumok terén. Hajdan, hogy mondjak egy példát, volt Népszabadság és volt Magyar Nemzet. Akinek erre igénye volt, reggel kiment az állomásra, megvette ezt a két lapot, felült a vonatra Szegeden, és mire Pestre ért, magáévá tehette mindkét oldal adott napra szánt szent evangéliumát. És nem mellékesen kialakíthatta a saját véleményét. Ma már nincs Népszabadság. De nincs valódi közszolgálati televízió és rádió sem. A hagyományos médiapluralizmus – nagyon leegyszerűsítve: jobboldal, baloldal, semleges közszolgálat – megszűnt, egyetlen szirénhang hallatszik csupán. Hiányoznak a különböző ízlésű embereknek szánt rétegműsorok is. Ez nem egyszerűen politikai szempontból nehezen tolerálható, hanem merénylet a magyar állampolgárok mentális jóléte ellen. Akinek nem adatik meg a mérlegelés lehetősége, az intoleránssá válik. Aki intoleráns, az beteg. Ha egy egész társadalom válik beteggé, annak szörnyű következményei lehetnek. Az online tájékozódási lehetőségek imént jelzett problémái pedig csak tovább súlyosbítják a helyzetet.

SZ. M.: Azt hiszem, egy értelmiségi életét mindig a hivatása szervezi. Az ezzel járó mindennapi munka keretet ad és biztonságot. Számomra ez a keret ráadásul mindig eléggé laza volt: egész életemben egyetemen oktattam, sohasem dolgoztam kötött munkaidőben. Ennek következtében úgy átlagban biztosan sokkal többet foglalkoztam napi nyolc óránál szakmai kérdésekkel. Már csak azért is, mert mondjuk kajakozás közben a Tiszán vagy Dunán, vagy miközben a hosszokat rója az uszodában az ember, sem feltétlenül szakad el a szakmai problémáitól. Sőt néha olyan ötletek születnek ilyenkor, amelyek az íróasztal mellett ülve talán meg sem születtek volna. De ez persze nem azt jelenti, hogy a Tiszára vagy az uszodába a szakmai problémáim megoldása végett járok. Az csak a bónusz, ami vagy van, vagy nincs. De a mozgás utáni jó közérzet garantált. A jóleső zsibbadás egy pohár bor mellett, egésznapos túra után a Dunakanyarban. A lassulással járó kikapcsolódás, amikor a füvet nyírom a kertben, vagy metszem a fákat, permetezem őket. És a kert aztán szép lesz, és eljön a család, eljönnek a barátok, az ismerősök. A kollégáim, a tanítványaim. És beszélgetünk, ráérősen, lassan. Arról mondjuk, hogy a csigák megeszik a földiepret. Meg arról, hogy Jókai szeretett kertészkedni, még fügefája is volt a Svábhegyen. És innen persze már csak egy lépés a szakma, mondjuk Jókai regényei. Jól hangot találunk, mert irodalomtörténeti problémákat megoldani, róluk csevegni számunkra éppen olyan üdítő, mint másoknak a keresztrejtvényfejtés. Lehet, hogy nekünk ez a legfontosabb hobbink.

SZ. M.: A gondolkodás és az önálló véleményalkotás, az igazi értelmiségi léttel járó felelősségvállalás örömét.