Éjszakai monológ, fiatal nõtõl a barátnõjének: alapból tudja, hogy nem érdekel, nem is értek hozzá, de folyton mondja, mint a gép. Hallgattam már eleget, de mostanában valahogy becsukódok és se kép, se hang. Már attól félek valami bajom lehet. Egyszerűen nem hallom, de nem is látom, ahogy mondja.

Nem tudom érted-e, de nekem nem elég hogy dugunk, valami emberi kapcsolat kéne... Ott lógok a nyakán, ő meg mint egy merev fax, semmi érzést nem mutat. Ha ülünk abba a rohadt kocsiba, amit nem tudok megtanulni vezetni, ha az Istent lecsókolom a Földre, akkor sem, ezt ő is tudja alapból, de erőlteti! Ülünk, mint fazékba a legyek és nem beszélünk, mert bekattan és vezet, meg telefonál. Ott se

vagyok neki. Vagy rátör a szövegelés és nyomja az üzleti dumáit nekem, amire kiakadok, Meg se tudok szólalni. De még mindig többet törõdök vele, ha nem is annyit, mint korábban, és végképp sokkal többet, mint õ velem. És ez így megy már, mint amit megszoktunk. Pedig ezt a kurva helyzetet én nem tudom megszokni. Régen beszélgettünk. Dugtunk a lépcsõházban, meg csókolóztunk, ma már semmi, csak hallgatunk, úgy vagyok mellette, mintha nem is lennék ott. Néha már azon gondolkodok, beteg vagyok?

A buszmegállóban egy asszony diszkréten félrehúzza mellén a ruhát, félszemû stricije ugrásra készen figyel. Elfordítom a fejem, de nem háborodok föl, elvégre lehetséges kuncsaftjai közé sorolt. Feléje sodródok, mert fölszállok a buszra. A pirosnál egy másik busz mellé kerülünk, mire a mi vezetõnk mellett álló két ellenõr vadul kiinteget a szomszéd sofõrnek, egyben szólnak a mi vezetõnknek: nyissa ki az elsõ ajtót. Van fejfájás csillapítód, kiáltanak át a másik vezetõnek. Sajnos neki sincs, így egy tréfával elütik a hiányt, gurulunk tovább.

Élünk, mint egy nagycsalád. Különben ha nincs ilyen mindenkinek szörnyû meleg, utáljuk egymást. Tapasztaltam, télen, havazások idején is jobban együtt vagyunk. Nekünk Mohács kell, írta Ady úr...