Hozzáteszik, a célok csak akkor szolgálhatják a közösség érdekeit, ha az azok eléréséhez szükséges új megoldásokat később képes lesz exportálni a többi - jövőben remélhetőleg hasonló irányba mozduló - nagyrégiónak. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az európai vezetés a szimbolikus, érzelmi töltetű, politikai hozzáállását pragmatikusra változtassa, és saját érdekeihez és képességeihez igazodó klímapolitikát építsen.

Megjegyzik azt is, hogy az európai országok történelmi felelőssége - Németország és Anglia kivételével - alacsony az éghajlatváltozásban, különösen a felzárkózó országoké; a fő kérdést pedig nem az jelenti, hogy az EU tagországai milyen ütemben képesek csökkenteni kibocsátásukat, hanem, hogy a fejlődő országok növekedési igényei mekkora szennyezéssel elégíthetők ki - állapítja meg a Századvég.

A Századvég elemzéssorozatának célja, hogy bemutassa, az egyes országok és szektorok mekkora mértékben járulnak hozzá az éghajlatváltozáshoz, valamint várhatóan kiket sújtanak majd legerősebben a klímaváltozás káros hatásai.

A magas légköri szén-dioxid-koncentrációt a korábbi kibocsátások okozzák, az aktuális helyzet felelősségi arányait jól szemléltetik az összesített múltbeli szennyezések - írják. 1751 és 2017 között az összesített (kumulált) szén-dioxid több mint 90 százalékát három nagyrégió: Észak-Amerika, Európa és Ázsia körülbelül azonos arányban bocsátotta ki. A múltbéli szén-dioxid-kibocsátások több mint fele öt országhoz - az Egyesült Államokhoz (25 százalék), Kínához (13 százalék), Oroszországhoz (6 százalék), Németországhoz (5 százalék) és az Egyesült Királysághoz (5 százalék) köthető.

Az elmúlt negyven évben azonban úgy nőtt több mint kétszeresére a világ szén-dioxid-kibocsátása, hogy az Egyesült Államoké és Európáé közel stagnált. A növekmény tehát a fejlődő világnak tudható be.

Míg a huszadik század elejéig Európa számított a kibocsátások fő felelősének, szerepe az elmúlt száz évben - az idő közben felzárkózó Egyesült Államokkal együtt - folyamatosan csökkent Ázsiával szemben - mutat rá a gazdaságkutató.

Hozzáteszik: történelmi tapasztalat, hogy a gazdasági aktivitás növekedése a szén-dioxid-kibocsátás növekedésével jár együtt. Tehát azáltal, hogy a fejlődő országok ugyanarra a fejlődési pályára léptek, amelyen korábban a fejlett országok végigmentek, gazdasági súlyuk mellett szennyezési felelősségük szempontjából is átvették az elsőbbséget. Sőt, mivel a fejlődő országok egy főre eső termelése még jelentősen elmarad a fejlett világétól, a folyamat várhatóan tovább folytatódik.

A klímaharcra fordítandó költségek ésszerű mértékének meghatározásához fel kell mérni, hogy az éghajlatváltozásnak várhatóan milyen hatásai lesznek, és mekkora károkat okoz. Ennek számszerűsítésére jó indikátor lehet a társadalmi szénköltség mutató, ami a jövőben várhatóan felmerülő, klímaváltozás okozta természeti, gazdasági és társadalmi hatásokhoz várható károkat rendel, majd ezek alapján fajlagos becslést ad arra, hogy egységnyi kibocsátás növekedés mekkora költséget okoz.

A kutatók több forgatókönyvet vizsgálnak, amelyek különböző szénköltség értékeket eredményeznek, azonban a regionális következtetések valamennyi forgatókönyvben azonosak. A legkisebb kár várhatóan az északi régiókat, köztük Európát sújtja majd. Ezek közül egyes országokhoz - egyes forgatókönyvek esetén - negatív társadalmi szénköltségek rendelhetők, ami azt jelenti, hogy az éghajlatváltozás pozitív hatásai lokálisan meghaladják majd a negatív hatásokat. A károk jelentős részét pedig - szinte valamennyi forgatókönyvben - Indiának, Kínának, Szaúd-Arábiának és az Egyesült Államoknak kell viselnie.

A múltbeli szennyezések, azok időbeli dinamikája és a károkra vonatkozó előrejelzések alapján látható, hogy Európa szerepe mind károkozóként, mind károsultként elhanyagolható az ázsiai és észak-amerikai nagyrégiókhoz képest. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs szükség európai éghajlatpolitikára, vagy nem érdemes forrásokat áldozni a klímaharcra, hanem, hogy azok tervezésében és más ráfordításokkal való összevetésében racionálisan, a felelősségek és hatások ismeretében kell eljárni - írták.

Az Európai Bizottság új célja, hogy a régió elsőként érje el a klímasemlegességet, hatását tekintve szimbolikus jellegű, azonban óriási költségekkel jár, amelyek csökkentik az Unió versenyképességét. A célok csak akkor szolgálhatják a közösség érdekeit, ha az azok eléréséhez szükséges új megoldásokat később képes lesz exportálni a többi - jövőben remélhetőleg hasonló irányba mozduló - nagyrégiónak. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az európai vezetés a szimbolikus, érzelmi töltetű, politikai hozzáállását pragmatikusra változtassa és saját érdekeihez és képességeihez igazodó klímapolitikát építsen - írja elemzésében a Századvég.