Az sajnos meglátszott a végére, hogy az első hét extázis volt. Bárki tüzelte fel a fiúkat, nagyon jó munkát végzett, valójában ő a kapitány. Sok helyütt mérvadó ezzel kapcsolatban a Bánhidi Bencével készült interjú, ahol elmondta azt, amire szerintem sokan kíváncsiak voltak az Eb alatt: “Chema Rodríguez vázolta fel a taktikát, Gulyás Istváné volt a pszichés felkészítés, Nagy Laci pedig amolyan mindenes volt, bármivel fordulhattunk hozzá. ” Az edzői stábnak voltak ugyan hibái, de ahogy sokan mondták, összetettük volna a két kezünket előzetesen az eredményért, és ezért valóban köszönet nekik. Bevallom, a kontinensviadal előtt én voltam az egyik leghangosabb kritikusa a jelenlegi szisztémának. Azt persze továbbra is fenntartom, hogy számos olyan szakember van a magyar kézilabdában, akik kezei alól eleddig tehetséget nem láttunk kijönni, mégis pozíciókban vannak, vagy mondjuk inkább úgy, számos ilyen műhely van. Azt azonban, akár szimpatikus, akár nem, el kell ismerni, Nagy Laci ért a kézilabdához, és jelenleg úgy néz ki, azzal csak nyerhet a magyar férfi szakág, ha ő jelen van benne.

Én tehát arról beszélnék, ami van, lesz, vagy még pontosabban, aminek kellene lennie a képzésben és gondolkodásmódban. Pont ezen játékosok állapotából látszott, hogy csak egy, de annál fontosabb, és nehezebb lépés áll a férfi kézilabda versenysport előtt, hogy legyen egy igazán jó, mondjuk német, jelenlegi svéd vagy épp portugál szintű csapatunk: A magyar játékosokat, a legtehetségesebbeket előtérbe kell helyezni. Zsákutca az az út, hogy majd kölcsönadjuk őket valami magyar csapatba, amelyik nem a Veszprém, a Szeged vagy esetleg a Tatabánya. Innen ugyanis az utóbbi évtizedekben nem jött ki magyar tehetség. Mert még ha nem is a két legnagyobb magyar csapat játékosai lesznek, akkor is érdemes külföldön eltölteni ezeknek a válogatott szintű játékosoknak pár évet. A magyar férfi kézilabda ugyanis nem azt az utat választotta, hogy saját nevelésekből felépít egy/két kisebb, de nemzetközi szintű klubcsapatot, kiváló utánpótlásnevelő munkával, hanem ha már van pénz, ide nekünk az oroszlánt is, és leigazoljuk Európa elitjét, így adva meg a népnek a heti cirkuszt.  

Visszatérve azonban a magyarokhoz, két feladata lehet a Veszprémnek és a Szegednek a következő években:

Egyrészt a legtehetségesebb magyar fiatalok közül be lehetne egyet-egyet illeszteni a csapatba. Ezt a Szeged már meg is kezdte, hiszen felfedezett egy Bánhidi-Bodó párost, Bence pedig egyenesen bekerült az Eb álomcsapatába. Biztosan mindkettejük iránt jelentős érdeklődés lenne a legnagyobb kluboktól is (persze most már a Szeged is oda tartozik). Emellett a Szegedet erősíti egy jövőbeli reménység, Rosta Miklós. És tulajdonképpen a Veszprémnek sem lenne sokkal több feladata. Mert nem arról van szó, hogy azt követeljük (maximum szeretnénk), hogy minden poszton magyar játékos legyen, de az elmúlt években bántóan sok tehetség kallódott el.  

Gondoljunk csak a 2014-es ifi Eb ezüstérmes magyar válogatottra, akik a döntőig rommá vertek mindenkit, majd a fináléban csak a franciáktól kaptak ki. Eltelt több, mint 5 év azóta, és míg a franciák közül többen 2018-ban BL-t nyertek a Montpellier-vel, mégpedig kulcsjátékosként, a magyarok akkori 16-os keretéből legfeljebb Bartók Donát, Juhász Ádám, Győri Mátyás és Ligetvári Patrik neve mondhat bármit az átlag és lelkes magyar kézilabda szurkolónak. A többiek valahol az NBI-ben elfelejtve, igen, lényegileg elfelejtve játszanak. Pedig abban a csapatban csak úgy hemzsegtek a veszprémi nevelések. Nem tudom, és nem is állítom, hogy mindegyik “eltűnésének” az oka a veszprémi utánpótlás nevelés, de tény, a sportág hazai nagycsapatai nagyon régen hoztak ki a versenysport számára jó játékost. Igen, itt nem pusztán a Veszprémről, hanem a Szegedről is beszélek. Gyakorlatilag Nagy Laciék generációja (Nagy mellett Laluska Balázs, Buday Dániel és Vadkerti Attila) óta nem tudunk olyan játékosról, aki a Pick Szeged utánpótlásból sokra vitte volna. De most kezdjük el ennek az évtizednek a veszprémi kötődésű, befutott fiataljait felsorolni. Azzal sem jutnánk messzire. Visszatérve a 2014-es Európa-bajnoki ezüstérmes gárdához, abban a csapatban akkor hivatalosan 7 játékos tartozott a Veszprém kötelékébe, ám rajtuk kívül még a fentebb említett Győri Mátyás is a Veszprémből ment akkor Balatonfüredre játszani, az ő története azonban két súlyos sérülés miatt más lapra tartozik.  

Tehát ott van 16 kerettag, akik kiválóan teljesítenek egy Eb-n, majd különböző okok miatt, felnőttkorukra marad abból a csapatból 4 olyan játékos, akik felnőttként nemzetközi szinten ha több nem is, de legalább tényezők maradtak. Ezen az arányon kellene sürgősen változtatni.

A Webrádiónak Bodó Ricsi egy interjú során elmondta, hogy meglátása szerint az első fontos lépés az lenne egy tehetséges fiatal előtt, hogy menjen el külföldre játszani. Mert, és ezt már én teszem hozzá, a magyar közeg némileg kényelmessé teszi/teheti a fiatalokat, a kézilabdába áramló pénz mennyisége kontraproduktív. Sok szakember mondta már ki ezt. Minek menjen valaki fejlődni, csak példaként említve, Celjébe, ha itthon egy középcsapatnál pénzben a többszörösét keresi. A Magyarországon, és elsősorban Veszprémben, ezerszer elátkozott, persona non grataként kezelt Ljbomir Vranjes is a Forbes magazinnak adott interjúban elmondta: “.. . nem jó módszer a fiatal játékosokat csak pénzzel motiválni. Nekem 23 éves koromig munkám volt a kézilabda mellett, pincérkedtem és pultoztam. Reggel 5:30-kor keltem, megcsináltam a reggeli kondis edzést, aztán bementem dolgozni, majd munka után délután edzésre, és néha még utána is visszamentem dolgozni.” Ez a hozzáállás pedig hiányzik, és ez nem pusztán a fiatalok hibája, hanem annak a politikai közegnek is, amely kialakította az irreálisan magas fizetések rendszerét. Amelynek a legnagyobb része közpénz, akárcsak a kézilabdába érkező TAO támogatások.

Ezen a ponton pedig ismét előkerül a legnagyobb kluboknak a felelőssége. Mondhatjuk, hogy rendben van, hogy a Veszprém jelenlegi felnőtt csapatában 2 magyar játékost foglalkoztat (Sterbik Árpád nemzetiségét tekintve magyar, azonban kézilabdás értelemben soha nem volt az), ráadásul Székely Mártonnak nincs esélye rendszeresen játszani a fontosabb Bajnokok Ligája meccseken. Elő lehet azt húzni indokként, hogy na de az eredménykényszer, és a piaci elvárások. A magyar kézilabda azonban nem piaci alapon működik. És ha Magyarországra jön dolgozni egy külföldi, neves szakember, mint Vranjes vagy most David Davis, akkor a nagyobb részt mi adónkból kapott fizetésből él, és ezzel a kapott helyzettel együtt tudomásul kell venni azt, hogy nem csak kész külföldi játékosokkal kell az áhított célt, a BL győzelmet elérni, hanem bizony bele kell annyi munkát tenni, hogy újakat is be kell a csapatba építeni, magyarokat, fiatalokat, de persze csak a legjobbakat. A BL győzelem ugyanis lehet, hogy piaci kérdés, a magyar kézilabda azonban nem piaci alapú. Erről persze legkevésbé sem az az edző és játékos tehet, aki saját szakmai ismeretét és tudását nemzetközi, és ismét ezt a szót kell használnom, piacképes szintre fejlesztette. Arról nem ők tehetnek, hogy ez a jelenlegi magyar piac torz.

Talán ezután az Eb után valami elindulhat. Már 1 éve külföldön játszik Szita Zoltán, az egyik legtehetségesebb balátlövő, és nem vall szégyent, sem Lengyelországban, sem a válogatottban. Bartók Donát is jól döntött, hogy kiment Németországba, ahol talán csak többszöri sérülése miatt nem tudott kiteljesedni, új spanyol klubja, a Bidasoa Irun azonban jó lehetőség a továbblépésre. Ligetvári Patrik Spanyolországba szerződése is megérte, a Veszprém a következő szezontól visszarendelte őt állományába. Nem is emlékszem, mikor fordult elő ilyen utoljára a Szeged és a Veszprém történetében. Faluvégi Rudolf pedig még csak nem is járt az Eb-n, de kötve hiszem, hogy megbánta volna franciaországi és most stuttgarti kalandjait. Rajtuk kívül szurkolunk Máthé Dominiknek, aki a norvég Elverumhoz szerződött a nyártól. Jó lenne, ha ez a kör nem zárulna be. Van például egy Nagy Bencénk, akin viszont tavaly annyit lehetett látni, hogy súlytalan volt a Tatabányában a nemzetközi meccseken, és például akármennyire is mondták, hogy december 13-án megszórta a Ferencváros színeiben a Szegedet, a Pick így is utcahosszal verte a Fradit, a gólok ellenére többször úgy blokkolták Bencét a szegedi védők, mintha csak az ifiből jött volna fel játszani, és még így is nekem esett rosszul azt a produkciót látnom. Jó lenne, ha minél több magyar fiút vinnének jelenlegi BL alsó ági szintű csapatok, esetleg Bundesliga, francia középcsapatok, vagy a Barcelona mögötti spanyol élcsapatok, és ott rendszeresen játszanak. Csak hogy a realitás talaján maradjak. 

Végső soron most lesz igazán érdekes, mit tud a fiúknál kihozni magából a Nemzeti Kézilabda Akadémia. A lányoknál már vannak pozitív fejlemények, bár végső ítéletet nem mondhatunk itt sem, a fiúk esetén azonban még jelek sem látszanak. Ezen felül persze arra is szükség lenne, hogy jó szakemberek dolgozzanak a fiatalokkal. Nem azt mondom, hogy jelenleg rosszak a szakemberek, de hogy évek óta nincs 4 szélsőnk, akit biztonsággal ki lehetne vinni egy világversenyre, az mégis túlzás. És még sok mindenről lehetne beszélni. De tény, szemléletváltás kell a magyar férfi kézilabdában, mert amíg az nincs, addig a mostani Eb szereplés valóban csak kiugró véletlen lesz, és ismétlődését, pláne még jobb helyezés elérését nehezen várhatjuk. A 2020-as Eb helyezése a fiúknak pusztán alap, nem a kész ház.

Boros D. Tamás