M. R.: Engedje meg, hogy egy kicsit messzebbről indítsam a kérdés megválaszolását: a gondolkodó, jól tájékozott emberek, ha a közéletre tekintenek, láthatják, hogy a mai magyar politikai paletta elég színes, ám mégis akad a társadalomnak egy igen széles rétege, amely politikailag hontalannak érzi magát. Én például nem tudnék jó szívvel szavazni az egyik mai ellenzéki pártra sem, a kormánypártról nem is beszélve. Sokan vannak olyan el nem kötelezett politikai hontalanok – magam is közéjük tartozom –, akik velem együtt jól látják az ellenzéki bénultságot és látják a kormányzati akarnokságot, azt, hogy miként működnek, miként tipornak át mindenen, hogyan születik meg egy-egy döntés, miként érvényesítik aztán ezeket törvények és intézkedések formájában, sokszor egy éjszaka alatt megalkotva azokat. Sokakat bántja mindez, beleértve engem is.

Azt gondolom, hogy olyan politikusokra van szüksége Magyarországnak, akik már a civil létükben bizonyítottak; tisztességesek tudtak maradni, és a saját kis környezetüket – ahol a feladataikat nap, mint nap végzik – eredményesen, sikeresen működtetik. 16-17 éves voltam, amikor politizálni kezdtem – többek között azokkal a fiúkkal, akik ma az ország vezetői – azért, hogy az ország a jogállamiság útjára térjen, hogy tiszteletbe tartsák végre a szabadságjogokat, az emberi jogokat, hogy ne a pártkapcsolatok határozzák meg a mindennapi életet. Éppen ezért számomra az a legfájdalmasabb ebben az egészben, hogy ma ezek a fiúk teszik tönkre mindazt, amiért annak idején megdolgoztak, és amiért egykor sokat köszönhettünk nekik.

A Mindenki Magyarországa Néppárt célja, hogy összefogja a politikailag hontalanokat, pártállástól független gondolkodókat és civileket, hogy közösen velük egy szemléletmódváltás mehessen végbe, ezzel együtt pedig egyfajta kultúraváltás történjen. Sokan vagyunk, akiknek „herótjuk” van a politikától, de nincs más út. A dolgokon a pályákon át lehet változtatni, nem pedig a lelátókról. Nem akarunk se több szabadságharcot, se több polgárháborút, se több propagandát. Az én felfogásom ebben teljesedik ki. Sajnos látjuk, nagyon sokan hagyják el az országot azért, mert mérgező a légkőr, és mert ilyen a mai magyar politika, amilyen. .. Sokan vagyunk, akik egy kiegyensúlyozott társadalmat szeretnénk, ahol az emberek boldogok, ahol az embereknek van jövőképük, ahol biztosított az egészségügyi és a szociális ellátás, a tanuláshoz való jog, ahol kiszámítható az adó-, a gazdaságpolitika, ahol a kommunikáció akár a nem rózsaszínű valóságról is szólhat, és a társadalom-kormány között. oda-vissza folyik. A hazugságokra jövőt építeni ugyanis nem lehet.

Jelenleg hatalmas a szakadék az emberek és a politika között. Azok, akik belőtték magukat egy átlag életszínvonalra, vagyis nem tartoznak sem a leggazdagabbak, sem a legszegényebbek közé, ma azért küzdenek, hogy ezt a szintet fenn tudják tartani. De vannak olyanok is – sokan –, akik mindezt feladták és sajnos csúsznak lefelé a lejtőn. Akik pedig eleve a rendszerváltás vesztesei, azok fel sem tudtak kapaszkodni. Ez a szociálpolitika, amit a mai magyar kormány folytat, ez a szegénység konzerválására jó – arra, hogy egy emelkedő nemzetet létre lehessen hozni, arra nem. Azok, akik azon kell, hogy gondolkodjanak nap, mint nap, hogy miből etessék meg a gyerekeiket, miből fizessék ki a számláikat, azok nem

foglalkoznak a közélettel – érthető módon. Ők el vannak foglalva azzal, hogy túléljék a mindennapokat. A kormány szócsövei ezzel szemben mind azt fújják, hogy itt milyen felívelés van és, hogy jobban élünk, mint a hanyatló Nyugat, miközben már lassan nem Ausztriát, hanem Bulgáriát és Albániát kell utolérnünk.

M.R.: Tizenhárom éve van hatalmon a jelenleg is regnáló kormány, az elmúlt tíz évben nagyon sok polgármester, politikus adta el a lelkét nekik, pénzért, előjogokért. Én erre nem vagyok hajlandó. Persze, emiatt hátratételt szenvedek, de a lelkem szabad maradt. Úgy, és addig tudom a települést szolgálni, amíg lelkiismerettel tehetem azt, és nem köteleznek semmiféle gonoszságra. Hiszek abban, hogy egy településvezető számára a legfontosabb, hogy jellemes maradjon és közel legyen az emberekhez. De nemcsak én vagyok húsz éve ezen a pályán, hanem azok a képviselő-testületi tagjaink is, akiket akkor választottak meg, amikor engem. Ez azt hiszem, önmagáért beszél. Különböző ideológiai síkon mozgunk mind, de a fő cél tekintetében egyek vagyunk: egy virágzó település építésére köteleztük el magunkat. Ötödik ciklus óta ez a vezérelvünk, és működik. Még a legelején, 2002-ben megfogadtunk egy dolgot, mégpedig, hogy mi mindenkiért egyaránt tenni akarunk; azokért is, akik szeretnek és azokért is, akik nem szeretnek bennünket. Ez határozta meg minden lépésünket az elmúlt két évtizedben. Két dolog biztos velünk kapcsolatban: az egyik, hogy egyetlen fillér sem tapad a kezünkhöz, vagyis nem loptuk el egy forintnyi közpénzt sem, a másik pedig, hogy soha nem hoztunk meg úgy döntést, hogy abból valakinek direkt módon kára vagy jogtalan előnye származott volna.

M.R.: Az irgalom és a szolidaritás. A mai magyar politikusok mind kormányon, mind ellenzékben nagyon távol állnak ettől a két fogalomtól és az emberektől is. Persze olyan, hogy tökéletes politikus nincs és nem is várja el tőlük senki. A tisztességesség viszont azt hiszem, egy jogos elvárás lenne, és én abban hiszek, hogy lehet is tisztességesen politizálni, még akkor is, ha ilyet a „nagypolitikában” manapság nemigen látunk. Ezt hívják úgy, hogy közszolgálat.

M.R.: Érdekes, a kritikának jobban örülök, mint a dicséretnek, hiszen abból lehet igazán tanulni, a túl sok dicséret felfuvalkodottá teheti az embert. A legnagyobb kritikusom a feleségem, aki az esetek 80%-ban helytálló módon és jogosan fogalmazza meg a kritikáját. De ugyanígy hallgatok azokra a kollégáimra is, akik szakmailag indokoltnak vagy indokolatlannak tartanak valamit, és ezt alá is támasztják. Én vezető vagyok, de nem egyszemélyes döntéshozó. Számomra a szakmaiság elsőrendű fontosságú. Az elmúlt húsz évben nem született olyan döntés nálunk, amely szakmailag nem lett volna megalapozott. A szakmaiság ma nagyon hiányzik a politikából, a gazdasági szférából és az államigazgatásból.

Mindent a politikai, sok esetben a destruktív politikai akarat ír felül. Az én felfogásom szerint a polgármester nem a település első embere, hanem az első szolgája és mindenki szolgája. És így kellene lenni ennek, mondjuk a miniszterelnök, a kormánytagok és minden közszolga esetében is. A ránk bízottak ügye az első, nem a sajátunk és nem az egónk. A közmegbízatás

pedig egy kiváltságos feladat, amellyel szabad élni, de visszaélni tilos. Ha mégis megtörténik és főleg, ha folyamatosan, annak meg lesznek a súlyos következményei, amit az elkövetőknek viselniük kell. Látni is fogjuk ezt, hamarabb talán, mint azt gondolnánk. Nekünk, vezetőknek óriási a felelősségünk: emberek, életek, egy közösség, egy ország, egy nemzet sorsa, jövője múlik azon, hogy a vezetőik altruista, azaz önzetlen szolgálók, vagy korrupt haszonlesők.

M.R.: Mindenkivel tegeződőm és igen, nagyjából mindenkit személyesen ismerek is. Az átlagéletkor 38 év, ez azt jelenti, hogy egyre több fiatal, pár, kisgyermekes család választja Kübekházát otthonául. Talán ezt bizonyítja az is, hogy jelenleg nincs is eladó ingatlan a faluban. Értelmes, szorgalmas, kitartó, segítőkész, összetartó és odaadó közösség a miénk.

M.R.: Béla, az édesanyja halála után megörökölte az örökségét, de vele együtt a felhalmozódott adósságot is, amit sajnos maga is tovább szaporított. Ennek az lett az eredménye, hogy már elárverezték volna a házát, amit sikerült előtte gyorsan eladni, így neki kicsivel több mint három millió forintja maradt. Közfoglalkoztatott kollégái is azt javasolták a számára, hogy adja át nekem ezt a pénzt, hogy őrizzem én addig, amíg nem tisztázódik, hogy hol tud majd lakni. Átvételi elismervényen átvettem és a pénzt egy lezárt borítékban a páncélszekrénybe tettem. Kerestünk ingatlanokat helyben is, de nálunk elég magasak az árak, így másfelé is szét kellett néznünk. Több opció is szóba került, viszont egy sem bizonyult megfelelőnek. A lelkiismeretünk pedig azt diktálta, hogy jobb, ha Béla a faluban marad. Aztán a szociális bizottság egyik tagjának eszébe jutott a konténerház ötlete. Először ugyan idegenkedtem tőle, hogy jó lesz-e, de aztán beleástam magam az ilyen és ehhez hasonló megoldások világába.

Sikerült a konténert kedvezményes áron beszereznünk, amelyet Budapestről nekünk kellett volna hazaszállítani. Ám ez a költség számunkra tetemes volt. Ekkor posztoltam a közösségi oldalamon egy kérést, ami arról szólt, hogy fogjunk össze Béláért, dobjuk össze a szállítás költségét. Meglepetésemre nemcsak pénzt küldtek az emberek, hanem a hír „végigszaladt” a

világhálón is. A pénz összejött, a konténert kedvezményesen leszállították, ezután pedig sorra jöttek az emberek, akik munkával, berendezéssel: a függönyvarrástól a síkképcsöves tévé odaajándékozásáig segítették ezt az ügyet. Bevezettük a konténerbe az áramot, a vizet, a légkondit, lett felszerelt fürdőszoba és konyha, lett magas ágyás, kis zöldséges kert a ház

körül, az ingatlant kompletten berendeztük. Példátlan volt, amit ezért az emberért ez a közösség megtett. És én erre nagyon büszke vagyok. Azt hiszem, ezek a jó, emberi példák hiányoznak nagyon a mai társadalmunkból.