Az alapítvány létrejötte után útjára indított speciális mentőautó, az elmúlt harminc évben a dél-alföldi régióban 25 ezer életveszélybe került újszülött és koraszülött gyermek életét mentette meg. A professzorról Rádi Katalinnal, a Korábban Érkeztem Alapítvány alapítójával, elnökével emlékeztünk meg, aki egyúttal az alapítvány 2022-es évét is értékelte portálunknak.

R. K.: Prof. Dr. Pintér Sándor életútja mindenki számára rendkívüli példa. Azok az anyák, és családok, akiknek koraszülött gyermekük van, azt hiszem, mindig hálásak lesznek majd az ő munkájáért, azért, hogy 30 évvel ezelőtt létrehozta a Szegedi Újszülött Életmentő Szolgálat Alapítványt és a mai Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinika és Gyermekegészségügyi Központban útjára indította a Koraszülött Intenzív Osztályt. Munkája iránt végtelenül elhivatott és odaadó volt, és mert innovatív lenni. Mindig, mindenkivel megtalálta a közös hangot és mindig, minden betöltött pozícióban ember tudott maradni. Tudása és tapasztalatai segítették a Korábban Érkeztem Alapítvány munkáját, ugyanis minden találkozásunk és beszélgetésünk arról szólt, hogy miként lehetne jobbá tenni a koraszülött ellátást, hogyan lehetne a koraszülött gyermekeken és családjaikon segíteni. A professzor úr tehát egész életében ennek a missziónak kívánt eleget tenni, emellett pedig mindig mosolygott, jó kedélyű volt, és akadt egy-egy kedves, jó szava

mindenkihez.

R. K.: Megtisztelő, ha így látod. Remélem nekem is ilyen hosszú, és aktív életem lesz, és elmondhatom, hogy professzor úrhoz hasonlóan, a misszióm is fontos szerepet töltött be az éltemben. A Korábban Érkeztem Alapítvány azonban nemcsak belőlem, hanem egy nagyon erős, tenni akaró csapatból áll, akik hozzám hasonlóan egy nagyon nemes szolgálatot végeznek a koraszülött gyermekekért és családjukért.

R. K.: Ez az év az alapítvány életében több szempontból is fontos volt. Egyrészt ebben az évben ünnepeltük alapításunk tizedik évfordulóját – és ez azt is jelenti, hogy van egy tíz éves, makkegészséges, koraszülött gyermekünk, egy nagylányunk, aki miatt ez az alapítvány egy évtizeddel ezelőtt létrejött és, aki minden nap tükröt mutat a férjemnek és nekem, és erőt ad ahhoz, hogy ezt a missziót végezzük. Sajnos azonban nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, akik egy koraszülött, de makkegészséges gyermeket tudtunk annak idején haza vinni a Koraszülött Intenzív Osztályról, az alapítvány többek között rajtuk is kíván segíteni. Másrészt az alapítvány életében lezárult egy öt éves periódus, amelyet most egy fenntartási időszak követ, és amelynek köszönhetően egy az Európai Unió által támogatott projektet hajtottunk végre.

R. K.: A projekt, amelyet Monostori Dóra, a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Kar mesteroktatója talált ki, hasonlóan innovatív és unikális volt, mint, amilyen Prof. Dr. Pintér Sándor projektjei is voltak. Ez a koramentor program a Korábban Érkeztem Alapítvány szellemi tulajdona. A koraszülött ellátás az elmúlt években ugyan nagyot változott és egyre eredményesebbnek bizonyult Magyarországon, de van még mit tennünk, ugyanis még mindig nagyon sok olyan téma van ezen a területen, amit a társadalom tabuként kezel. Nem beszélünk arról, hogy segítséget kell és lehet is kérni, ha valakinek korábban érkezik a gyermeke és emiatt él át veszteséget, vagy elhalálozik a gyermeke. Az egészségügyi ellátás nemcsak a test, hanem a lélek ellátásról is szól. Nem beszélünk arról, hogy vannak sorstársak, akik, ha képesek feldolgozni a traumáikat, a veszteségeiket, a gyermekük halálát, akkor azzal másoknak segíteni tudnak. Az elmúlt öt év a Korábban Érkeztem Alapítvány életében tehát arról szólt, hogy létrehozzunk egy sorstárs hálózatot, ahol ezekről a dolgokról nyíltan beszélgethetünk.

Sajnos ma Magyarországon integrálni egy sérült, halmozottan sérült vagy hátrányos helyzetből érkező gyermeket nagyon nehéz és a megoldást általában mindig mástól várjuk, pedig a megoldás egyszerű: meg kell kérdeznünk tőle, és a szüleitől, hogy miben segíthetünk. Az a feladatunk, hogy megfogjuk a gyermekek és szülők kezét. Az együttérzés és a sajnálat helyett egy segítő közeget kell biztosítanunk a számukra. Egy olyan légkört, ahol az egészséges gyermekek megférnek a sérült, halmozottan sérült vagy épp hátrányos helyzetből érkező gyermekek mellett. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak a negyvenedik hétre született gyermek kincs, hanem minden gyermek egy kincs.

Azoknál a szülőknél, akiknek a gyermekük koraszülöttként jön a világra, még inkább beszűkül a fókusz, napról napra élnek és csak egyetlen egy vágyuk van, mégpedig, hogy a Koraszülött Intenzív Osztályról mihamarabb hazakerüljenek. Ha ezek a családok azonban segítséget tudnak kérni és meg tudják fogni a feléjük nyúló kezet, akkor egyúttal megtanulják azt is, hogy a segítség elfogadása, az együttes problémamegoldás, a nehézségek együttesen való leküzdése, az egy jobb élet lehetőségét adhatja, szemben a szeparálódással.

R. K.: Nagyon nehéz erre a kérdésre választ adni, hiszen az elmúlt 2-3 év különös élethelyzeteket generált, előbb a koronavírus-járvány, majd most a gazdasági válság az, ahol az „én” előnye és fontossága utat tör magának. Én azonban egy idealista ember vagyok, és abban hiszek, hogy a közösség erejének mindig fontosabbnak kell lenni. Az egyén fontosságát a közösség fontossága kell, hogy megelőzze ahhoz, hogy az egyén boldog és szabad tudjon lenni. A szabadság pedig ebben az esetben arról szól, hogy az az adott egyén vállalni tudja a nehézségeit, beismeri a korlátait, és erről beszélni is tud. Én egy ilyen jövőben hiszek és egy ilyen jövőről álmodom.

R. K.: Először is hadd mondjam el, hogy nagyon hálásak vagyunk minden olyan forintért, amiről az elmúlt tíz évben egy személy, egy család, egy közösség úgy döntött, hogy ránk fordítja. Nem csak azért fontos rendelkezni az adónk 1%-ról, hogy az ne „vesszen” kárba, hanem azért, mert ezáltal lehetőségünk van arra, hogy eldöntsük, kinek is segítünk, sőt konkrétan lehetőségünk nyílik arra, hogy valakinek segítsünk. Az ember sokszor és sokat panaszkodik, a jövőkép pedig sokszor, és sokunk életében kilátástalannak tűnik. Állandóan a megoldást keressük és várjuk, a világtól, a társadalmunktól pedig a legtöbb esetben mi maguk is tehetünk az ellen, hogy ez a bizonyos jövőkép ne tűnjön annyira kilátástalannak. Ez az 1% is arra kell, hogy sarkalljon bennünket, hogy mi magunk is képesek vagyunk arra, hogy a másik életét és ezzel együtt ezt a bizonyos jövőképet jobbá tegyük. Bízom benne, hogy a társadalmi felelősségvállalás, amiről annyit beszélünk, végre a gyakorlatban is egyre inkább megmutatkozik majd különböző tettekben, mert csak így lehet szebb a jövő. Az önrendelkezés tehát szerintem azért fontos, mert az ember ezzel nemcsak segít, hanem egyúttal tartozni is tud valahová.

Az adventi időszakban, amelyben most is vagyunk, mindig sokat beszélünk a várakozásról. Ha valaki, akkor mi, koraszülött gyermekkel rendelkezők megtanultunk várakozni. Kialakult bennünk a hit. Hit az egészségügyi rendszer iránt, hit saját magunk iránt, hit a gyermekünk iránt, és hit, valami felsőbb erő iránt, aki képes a csodára. Én zárásként azt kívánom mindenkinek, hogy ez a hit és erő jelen legyen minden család életében, amikor szülővé válik. Ez a szolgálat, amit szülőségnek hívunk nagyon nehéz, sokszor elbukunk benne, de, ha egy olyan közösséghez tartozunk, ahol nyíltan beszélhetünk ezekről a nehézségekről, a szülői, a házassági, a gyermekünk, vagy a párkapcsolati nehézségeinkről, akkor könnyebb lesz a másnap és egy sokkal boldogabb társadalomban élhetünk.