Botondot én magam nem a tévéből ismertem meg, hanem onnan, hogy együtt, egész pontosan egymás ellen szoktunk kvízversenyeken indulni. Igaz, 10-ből 9 alkalommal az a csapat nyer, ahol ő játszik. Tőlük azonban nem szégyen a vereség, legalábbis én és a csapatom sosem érezzük annak, hiszen, ahogy ebből az interjúból is kiderül, már hosszú évek tapasztalatai rendelkezésére állnak e műfajt tekintve.

 

 

G. B: Erre pontos választ nem tudok adni, az biztos, hogy már kisgyerekként is néztem őket a tévében, de akkor persze azért még nem tudtam az ott elhangzó kérdésekre válaszolni. Első emlékem a Legyen ön is milliomosról van, de a Maradj talpon! is nagy kedvenc volt.

 

 

G. B: Óvodás koromban már állítólag látszódott rajtam, hogy nagyon szerteágazó az érdeklődésem. De azt tudjuk, hogy a mai világban az lesz sikeres, illetve az a keresett, amikor valaki egy vagy maximum két dologból nagyon jó, és arra a szakterületre nagyon ráfekszik. Amikor Bonyhádra kerültem gimnáziumba, akkor ez a már említett szerteágazó érdeklődés, amikor mindenhez értesz egy kicsit, de semmiben nem mélyültél el még igazán, két lehetséges irányba vihetett el engem: először a földrajz felé, ahol jó, ha az ember összességében át tudja a dolgokat látni, később egyébként el is mélyülhet egy témában, másodsorban pedig a kvíz felé. Már általános iskolában egy tanárnőm révén elindultam egy földrajz versenyen, ahol utolsó előttiként bejutottam a miskolci döntőbe, majd a legnagyobb meglepetésre sikerült megnyertem azt. A földrajz iránti kiemelt rajongásom innentől datálható.

 

Ezt a tudást és szemléletmódot hasznosítom a kvízversenyeken is. Itt meg kell említenem egy középiskolai tanáromat, a történelem-földrajz szakos Gruber Lászlót, aki egy fantasztikus egyéniség és kvízjátékos. Ő az, aki a középiskolámban egy kvízklubot működtetett. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hetente vagy kéthetente kicsit átrendeztük a földrajz termet, és nagyon hasonlóan a Mindent vagy Semmit! formátumához, egyfajta nyomógombos verziót játszottunk. Megjegyezném, Nagykanizsán is működik is egy hasonló klub, és velük nyaranta közös kvíztáborban mérjük össze a tudásunkat. Tehát az egykor Vágó István vezette műsorral szinte megegyező a játékmód: 5 témakör, 6 kérdés, nincs rablási lehetőség, és aki több pontot gyűjt, az nyer. A végén pedig elmaradhatatlanok a villámkérdések is. Ez elég komplex volt, mert stratégiát lehetett választani, valamint gyakorolni a gyors gombnyomást. Mindemellett természetesen nekünk mindannyiunknak is kellett kérdéseket írnunk, így sok olyan témával is találkozhattunk, amelyet magunktól nem igazán ismertünk volna meg.

 

 

G. B: A kvízt legfeljebb a tanulmányi versenyek miatt hagytam ki néha. A már említett Gruber László felkészítésével földrajzból szinte az összes versenyen megfordultunk, de olyan nagy számban, hogy a tavaszi időszakban, amikor a döntők voltak, sokszor a hétvégém is ráment ezekre, amit persze egyáltalán nem bánok. Egy iskolai verseny úgy nézett ki, hogy télen voltak a selejtezők, tavasszal a döntők, és ez utóbbiakra is általában sikerült bejutnom, és szerencsére igen szép sikereket értem el mind egyéni, mind csapatversenyekben is. A gimnáziumi 4 évem alatt így a földrajz dominált, de természetesen néhány kvízversenyen is részt vettem.

 

 

G. B: Igen, az iskolánk szervezésében létezik egy közel 20 éves múltú, gimnáziumok közötti csapatvetélkedő, Kvízelítő néven, ahova sikerült játékmesternek meghívni Vágó Istvánt. Igazán nagy élmény volt az ő vezetése mellett játszani, ezt a kiváltságot kevesen élhetik át.

Emlékszem, az erős mezőny miatt 9. osztályban még nem fértem be a csapatba, de a közönségjátékot óriási csatában megnyertem, amire máig büszke vagyok, ráadásul olyan, általam nagyra tisztelt tanárok ellen, akik például korábban autót nyertek a Mindent vagy Semmit!-ben. Talán ez adta meg nekem a nagy kezdőlökést. A következő évtől mindháromszor a csapat tagja voltam, és minden alkalommal sikerült címet védenünk.

 

 

G. B: Elsősorban a sikerért és magáért az élményért játszom, de azért a nyereményeknek is nyilván örül az ember. Sok apróbb nyereményem is van, ezek közül a kedvencem egy máig használt piros zománcfazék, de akadnak azért jóval komolyabb díjak is. Kétszer is indulhattam az egyházi középiskolák diákjainak kiírt Mélykvíz című vetélkedőn, ahol két fős csapatok versengtek egymással egyenes kieséses rendszerben. Isteni csodaként kétszer is sikerült egy-egy 4 napos római utat nyernünk, ez volt addig messze a legnagyobb sikerem a kvíz területén.

Mivel némileg a kvízhez és a városhoz is kapcsolódik, így megemlíthető a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszéke által szervezett Jakucs László Nemzetközi Középiskolai Földrajzverseny, amit sikerült csapatban egymás után háromszor megnyernünk, erre a sikerre is büszke vagyok. Itt a döntő utolsó feladata egy földrajz tematikájú nyomógombos kvíz volt, csapattársammal, Andrással együtt (aki szintén remek kvízes) pedig mindháromszor ezzel biztosítottuk be az első helyünket és ezek folyományaként is nyertünk külföldi tanulmányutakat.

 

 

G. B: Akadt, akiket azért bántott a látványos dominanciánk vagy a sikereink, de szerencsére ez kevésbé volt jellemző, az egykor versenyző diákokkal máig jóban vagyunk. A középiskola vége felé több földrajzversenyen éreztem úgy, hogy egy-egy zsűritag már direkt nehezíteni akarta a dolgomat, mivel már jól tudták addigra, ki vagyok, és sokadszorra szóbeliztem náluk. Ott éreztem némi ellenszenvet, és azt gondoltam, ha már most, középiskolásként ilyen negatív a felém irányuló hangulat, mi lehet majd később a jövőben, egyetem alatt, vagy ha netalántán kollégák leszünk.

 

 

G. B: Ez egy eléggé összetett kérdés. Sok önálló érv kellett a döntésemhez, de szerintem igen, ennek is volt némi szerepe.  

 

G. B: Igen, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy még 2019-ben hallottunk Gruber Lászlóval a játékról (épp egy karcagi földrajz döntőre utazva), és már akkor elhatároztuk, hogy megméretjük magunkat, de nem tudtunk jelentkezni, majd jött a Covid, és az 500 következő évada elmaradt. Ez utóbbi egy időben volt azzal, amikor már az egyetemre kerülve Szegeden elkezdtünk a lakótársaimmal kocsmakvíz estekre járni. Az első alkalmat még megtartották, ott úgy nyertünk, hogy el is késtünk, örömünkben eldöntöttük, hogy állandó résztvevők leszünk, erre másnap jött a szórakozóhelyek bezárásáról szóló hír, úgyhogy csak egy évvel később valósíthattuk meg a tervünket.

Egyébként a felvételt először a Géniuszba hirdették meg, de később mégis az 500-ba válogattak be, valamiért így alakult. Itt viszont annyira jól sikerült a szereplésem, hogy a szerkesztők meghívtak a Géniuszba is, ahol ugyan nem sikerült a bravúrt megismételni, de a 3 párbajgyőzelemmel azért nem kell szégyenkeznem.

 

 

G. B: Ez így van. Véleményem szerint rendkívül fontos a napi tájékozottság, emellett sokat kell olvasni a klasszikus kvízkérdéseket, mivel egy részük biztosan előkerül a műsorokban. Amikor bekerültem az 500-ba, majd később a Géniuszba, a válogatásokon felmérték a tudásunkat. Ehhez az 500 esetében már 2-3 hétre előre készültem, pl. kvízkönyvek olvasásával, visszanéztem korábbi vetélkedőket, sőt, még a szülinapomon is kvízes játékot játszottunk. Az 500-ban, ahol ugye addig játszhattál, amíg nem volt 3 egymás utáni helytelen válasz, ott meg is mentett egy ilyen kérdés, amit akkor vettünk át a barátokkal.

 

 

G. B: A kérdés úgy szólt, hogy milyen üzletben dolgozott Al Bundy? Ugyan tudtam, hogy női cipőboltban, pedig a sorozatot nem annyira néztem, de mivel elevenebben élt bennem a helyes válasz, így gyorsabban sikerült a memóriámból előhívni azt.

 

 

G. B: Ennek nagyon érdekes története van. Tudtommal máig fut az M5-ön az Ön is tudja?! című betelefonálós játék. 2016-ot írtunk, amikor kollégiumi társaimmal többen is regisztráltunk erre a játékra, így nagyobb esély volt, hogy valamelyikünket visszahívják, így is történt. Mivel mi a háttérből segítettünk egymásnak (amit természetesen megenged a szabályzat), így többször elvittük a főnyereményt is. Később felhívtak minket, hogy behívnának az akkor futó Maradj talpon!-ba. Amikor viszont szóba jött, hogy mindössze 16 évesek vagyunk, akkor csalódottan mondták, hogy csak 18 éves kortól lehet jönni, ezért végül nem kerültünk be oda. Ezután pedig nem csak a Covid miatt nem volt lehetőségünk, de ezen kívül nem is nagyon akadtak televíziós műveltségi vetélkedők, egészen az 500-ig. De most úgy gondolom, nekem jól jött ez a 3 év, több tapasztalatot és tudást szedtem össze, amik nélkül nem sikerülhettek volna ilyen jól a szerepléseim.

 

 

G. B: Nem is az volt jelentős, hanem maga az újdonság. Már eleve az utazás izgalmas volt: hajnalban a szüleim elvittek Őcsényből Szekszárdig, onnan busszal mentem Budapestre, majd villamossal a stúdióba, este pedig ugyanez visszafelé. Szerencsémre az első napon kerültem be az 500-ba. Több váltás ruhát kell ilyenkor vinni, ki is sminkelik az embert, ráadásul a reflektorok és az izgalom miatt rendesen izzadtam is, így szegény sminkeseket képletesen is sikerült megizzasztanom az állandó javítgatásokkal, amit rajtam kellett csinálniuk.

 

Az 500 nagyon jó hangulatú, a lassabb tempó miatt kissé családias játék volt, ahol a szünetekben a leendő vagy már kiesett játékosokkal is lehetett beszélgetni, sztorizgatni, gondolkodni, hogy milyen kérdéseket kaphatunk, röviden tehát nagyszerűen éreztem magam. A közönséggel is ugyanez volt a helyzet két leállás között, és a műsorvezető, Rónai Egon is nagyon barátságos és szimpatikus volt. Mivel a forgatás elejétől ott voltam, így igencsak jól összerázódtam a csapattal, a kiesésben a legrosszabb szinte az volt, hogy már nem beszélgethetek a stábbal vagy a többi játékossal, és az otthonossá vált kulisszákat is el kell hagynom.

 

A Géniusz annyiból volt más, hogy annak a felvételei a szakdolgozat leadásom és a záróvizsgám közötti héten voltak, így ez egy jóval zsúfoltabb életszakaszomban ért, emiatt jóval kevesebb időm és energiám maradt a felkészülésre. Ekkor is naponta buszoztam, és a pár órás út alatt készültem a témákból, amik a gyenge pontjaim lehetnek. Most már talán sokan tudják, esetemben ezek például a bulvár, filmek és a zene voltak. Pont ezért gondoltam arra, hogy át kellene a leghíresebb operetteket néznem, és ezzel szerencsém is lett: megkaptam kérdésként, hogy melyik operettben hangzott el a Jaj cica, eszem azt a csöpp kis szád!, és emlékeztem rá, hogy a Marica grófnőben. Ez még Gundel-Takács Gábort is eléggé meglepte, én pedig jót nevettem ezen a valószínűtlen eseten.

 

Egyébként, a kérdésre direktben válaszolva, érdekes, hogy nem izgultam, hanem a játék komolysága, és a tudat, hogy a legjobbakkal kell a tudásomat összemérni, nyugalmat váltott ki belőlem. Pedig amúgy idegeskedő és aggódó típus vagyok, ezt sok ismerősöm megerősítheti. Például az 500-ban Rónai Egonra kevesebbet tudtam emiatt odafigyelni, mert arra koncentráltam, milyen kérdéseket válasszak, mert ott 70%-ban a siker a stratégiámon múlik. Talán ott egy hidegfejű játékost láthattak a nézők, pedig alapból nem ilyen vagyok, elhihetik. Kedvelem a humort és a jó poénokat, de abban a vetélkedőben nem ennek volt ott a helye, ráadásul a viccelődésem csak a teljesítményem rovására ment volna.  

 

A Géniuszban viszont nekem választottak témakört, az nem rajtam múlott. Ez már a szerencsefaktor, itt már nem nekem kell agyalnom a stratégián, csak minden szembejövő kérdést meg kell tudnom válaszolni. Volt olyan film és tévé témakör, ahol 10 jó válaszom volt, pedig alapvetően viszonylag kevés filmnek, műsornak a tartalmát ismerem jobban, és tényleg óriási mázli, hogy ezek jöttek fel. Ezzel kapcsolatban még kétkedő hangokat is hallottam, hogy biztosan megrendezett az egész. Higgye el mindenki, hogy ezeket az ATV nem tudta rólam. Ami rosszabb, hogy még én is meglepődtem magamon, hogy honnan tudok bármit a Bazi nagy görög lagzi, a Battlestar Galactica vagy A hetedik pecsét tartalmáról. Ez nálam tipikus szituáció: az életben tökéletesen felesleges apróságokat jól meg tudom jegyezni, de a nagy mennyiségű tananyag bemagolása már nem megy ennyire jól. ..

 

Amikor kiestem a Géniusz negyedik játékában, nem éreztem szomorúságot vagy csalódottságot. Elfáradtam, már negyedik napja ingáztam folyamatosan, mert nem kerültem egyből adásba, mindemellett az ellenfelem pisztolypárbajokat megszégyenítő gyorsaságú kézzel rendelkezett a villámkérdéseknél, nagyon ügyes volt. Úgy érzem, a játékot nem én veszítettem el, hanem ő nyerte meg, amihez ezúton is gratulálok neki! Amúgy sem lenne miért szégyenkeznem: sikerrel vettem 3 párbajt, nyertem másfél millió forintot, de nem is ezt volt számomra a lényeg. Kipróbálhattam magam a legjobbak ellen, izgalmasakat játszhattam, és ami talán a legfontosabb: rengeteg ismerős és ismeretlen nézőnek okozhattam örömöt és izgalmas perceket. Remélem, hogy ezzel sikerül majd néhány fiatalnak, a jövő kvízjátékosainak is példát mutatnom, és pár éven belül már őértük szoríthatunk, és ezzel megmarad a klasszikus műveltség iránti igény.

G.B: Fiatalabb koromban rengeteg ismeretterjesztő sorozatot és filmet néztem, talán innen is ered a tudomány iránti érdeklődésem. Viszonylag sokat is olvastam, de erre sajnos már nincs annyi időm, mint szeretném. Van egy hobbim, ami viszont máig viszonylag aktívan űzök: a numizmatika. 2009-ben, amikor kivonták a papír 200-ast, kisfiúként elhatároztam, hogy megmentek néhányat az utókornak, ezzel kezdődött a bankjegyek és érmék gyűjtése. Tudásban és gyűjtemény értékben is legfeljebb a középmezőnybe sorolnám magamat, bár vicces (vagy talán kínos?) eset, hogy az 500-ban kapott egyetlen régi pénzekkel kapcsolatos kérdésemet sikerült elrontanom... Ha már felmerült a vetélkedő: sokat köszönhetek annak, hogy a pandémia alatti lezárások idején elkezdtem aktívan szerkeszteni a Wikipédiát, nagyjából 110 hosszabb-rövidebb szócikket írtam eddig. Sajnos az egyetem mellett már erre sincs annyi időm, de a legváltozatosabb témájú szócikkek böngészése máig kedvelt szabadidős elfoglaltságom.

Boros Tamás