J. H.: Óvodás voltam, amikor a szüleim először elkezdtek azon gondolkodni, hogy mely sportág, szabadidős tevékenység állna hozzám a legközelebb, melyik passzolna a habitusomhoz és hol, milyen körökben érezném igazán jól magam. Kezdetben úszni jártam, hiszen az egy olyan sport, ami minden gyermek számára egyaránt hasznos, viszont ezen kívül sajnos más nem nagyon kötötte le a figyelmem. Így ment ez egészen első osztályos koromig, amíg egy testnevelés óra keretében el nem mentünk a Szegedi Műjégpályára korcsolyázni. A testnevelő tanárnő, Gilicze Marika néni ugyanis ezt követően felhívta az anyukám figyelmét a tehetségemre, és azt javasolta neki, hogy vigyen el egy sportegyesületbe korcsolyázni. Így kerültem 8 évesen, teljesen kezdőként Ari néni (Markovics Endréné Wöller Aranka) kezei alá, a szegedi ICE-TEAM Sportegyesületbe. Itt elsősorban jégtánc oktatás folyt, így nem volt kérdés, hogy melyik szakágban kezdem meg a pályafutásomat. A jégtánc viszont szerelem volt első látásra. Anyukám szerint a sport iránti elkötelezettségem, egy szempillantás alatt fegyelmezett sportolót nevelt abból a kislányból, aki korábban voltam. Onnantól kezdve nem számított, hogy reggel ötkor kell kelni az edzések miatt, és a fájdalmas esések sem tűntek már olyan félelmetesnek, ha mindaz a korcsolyapályán történt velem. Ma már, felnőtt fejjel jól tudom, hogy a személyiségem, amivel rendelkezem, a jégtánc művészi jellege, a zenével való kapcsolata és a fejlődéssel járó kihívás ragadott meg leginkább – azt azért hozzátenném, hogy nagyon nehezen viselem a hideget, így a legnagyobb kihívást a versenyeken igazából a kis kűrruhában eltöltött idő jelenti.

J. H.: Mivel a jégtáncot csakis párban lehet magasabb szinten űzni, így az első lépések közé a „párkeresést” soroltuk az edzőmmel. Kilenc éves voltam, amikor elkezdtem versenyezni az első partneremmel. Szegeden készülni, azaz évente mindössze hat hónapot tölteni a jégen egy kicsit megnehezítette a versenyt a fővárosi egyesületekben korcsolyázó sportolókkal szemben… 11 évesen sikerült az országos bajnokságon, Basic Novice kategóriában 2. helyen végezni, 12 évesen pedig már magyar bajnok voltam. Ekkor figyeltek fel rám a fővárosi edzők, minek köszönhetően 13 éves koromban lehetőségem nyílt egy nálam négy évvel idősebb partnerrel elkezdeni korcsolyázni, aki mellett sokat tanultam és fejlődtem, és el tudtam kezdeni nemzetközi versenyeken is indulni. Ekkor költöztem fel Budapestre, ugyanis ekkor már képtelen voltam összeegyeztetni a tanulmányaimat az edzésekkel, ezért magántanuló lettem.

J. H.: Egy évvel később, tehát 14 éves voltam, amikor az akkori, olasz világbajnok páros edzője, Roberto Pelizzola felajánlott nekünk egy lehetőséget Milánóban, amely úgy szólt, hogy az ő irányítása alatt készülhetünk a következő versenyekre. Természetesen mind a ketten éltünk ezzel a lehetőséggel, annak ellenére, hogy a szüleimnek ez hatalmas áldozatokkal és persze félelemmel is járt, nemcsak azért, mert még nagyon fiatal voltam, hanem azért is, mert mindez hirtelen anyagi nehézségekkel állította szembe őket. Ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy ilyen lehetőség, jó, ha az életben egyszer adódik és elfogadtuk az ajánlatot. Egy másik országba költözni több kihívással is járt, mint sem a barátaimtól és a családomtól elszakadni… egy teljesen addig ismeretlen nyelvi környezetbe, és kultúrába kellett gyorsan beilleszkedni. Nagyon korán rákényszerültem, hogy tudjak magara főzni, mosni és takarítani. Természetesen a szüleim, és a nagyszüleim is, amikor csak tudtak, meglátogattak, és igyekeztek segíteni a munka mellett mindenben, amiben csak tudtak. Tanulmányaimat továbbra is magántanulóként folytattam Szegeden, így fejeztem be az általános iskolát és a gimnáziumot is, valamint Magyarországon szereztem jogosítványt és nyelvvizsgát.

J. H.: Igen, a gimnázium befejezése után sikeresen felvételt nyertem a budapesti Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemre, ahol BA edző szakon, levelező tagozatos hallgatóként kezdtem el felsőfokú tanulmányaimat. Néhány hete kaptam meg a diplomámat, most már elmondhatom, hogy műkorcsolya szakedző vagyok. Milánóban az elmúlt két-három évben már foglalkoztam egyébként oktatással, leginkább kezdőket és felnőtt hobby korcsolyázókat tanítottam. A korcsolyázás nagyon sokszínű, fejleszti mind a gyerekek, mind a felnőttek készségeit, de az is igaz, hogy csak kevés olyan sport van, ami ennyire összetett lenne, mint a korcsolya. A tanulmányaimat pedig úgy építettem fel, hogy a sport közelébe maradhassak akkor is, ha majd abbahagyom az aktív versenyzői pályafutásom. Mégpedig azért, mert nemcsak a gyakorlatban, hanem elméletben is érdekel a versenyzés, és a versenyzők mentális felkészítése, amire sajnos sem itthon, sem külföldön nem fektetnek elég nagy hangsúlyt, így elvégeztem egy mentáltréner képzést is.

J. H.: Így van, köszönöm! Igen, a pályafutásom során ez volt a harmadik Műkorcsolya Európa-bajnokság, amin részt vettem. Már majdnem három éve képviselem Hollandiát a párommal, Alessio Gallival, akivel az idei, a második közös Európa-bajnokságunk volt. Egy ekkora kaliberű megmérettetésen természetes a feszültség, viszont most először éreztem kifejezetten nyugodtnak magam, ami szerintem annak is köszönhő, hogy nagyon erős felkészülési időszak állt mögöttünk, így stabilnak éreztem magam, mint mentálisan, mint pedig fizikailag a jégre lépés előtt. Az első néhány elem befejezése után azt éreztem, hogy igazán ki tudom élvezni a pillanatot, a zenét és a nézőktől kapott tapsot. Talán ez az az érzés, amit egy sportoló egész életében vár, keres – folyamatos stresszhelyzetben versenyezni hosszútávon ugyanis nem lehet. És úgy tűnik, ez az érzés átjött azon is, ahogyan korcsolyáztunk, hiszen elértük ebben a szezonban az eddigi legjobb pontszámunkat, ami a 18. helyre repített bennünket. Nagyon boldogok és elégedettek voltunk az eredménnyel, és örültünk, hogy kvalifikáltuk magunkat a kűr programba is. A második program lefutása előtt, amint megláttam, hogy mennyi kíváncsi ember van a nézőtéren, csak mosolyogtam. Még soha nem korcsolyáztam ennyi ember előtt, fantasztikus élmény volt. Engem a hibák igazából annyira nem is érdekelnek, az viszont sokkal jobban, hogy a nézők élvezzék a programot.

J. H.: Hollandiának sokáig nem volt jégtánc párosa, és egyszer csak felfigyeltek ránk, minek után a Holland Műkorcsolya Szövetség fel is keresett bennünket és ajánlott egy lehetőséget, amivel a párom és én is éltünk. Alapvetően sok sportoló vándorol egyik országból és egyúttal klubból a másikba, ez a műkorcsolya esetében leginkább az orosz versenyzőkre jellemző, de a mi esetünkre is több példa van.

J. H.: A következő állomás a Japánba meredezett Műkorcsolya világbajnokságra való bejutáshoz szükséges, technikai minimum pontszám elérése. Későbbiekben pedig a Téli Olimpia.

J. H.: Ahogyan azt már mondtam, egy nagyon aktív, és kreatív személyiségnek tartom magam. Szeretek rajzolni és festeni. A korcsolyázásból adódóan pedig nagyon megszerettem a sminkelést is, amit profi szinten szerettem is volna elsajátítani. Ezért a koronavírus-járvány ideje alatt elvégeztem egy OKJ-s szépségtanácsadói tanfolyamot. A korcsolyázók között nagyon fontos az esztétikum, és ezzel együtt az igényes megjelenés. Ez a tanfolyam pedig olyan plusz tudást adott, amit majd az edzői munkám során is kamatoztathatok. Nagyon szeretnék sportpszichológiát tanulni, de, amíg élsportoló vagyok, ez szinte lehetetlen. A sportpályafutásom építésén kívül azt a sokszínű tudást, amit az évek alatt megszereztem szeretném valahogy összegyűjteni, hasznosítani, és megtalálni azt, amivel leginkább szeretnék majd foglalkozni. A jövőben mindenképpen szeretnék nemzetközi körökben, sportág fejlődési céllal részt venni, idővel pedig szeretném minél több emberrel megismertetni ezt a gyönyörű sportot. Hiszem, hogy a kiemelt sportágak mellett a műkorcsolya is reflektorfénybe fog kerülni a közeljövőben.