TV műsor

A széki lile tojói evolúciós késztetésből hagyják el kikelt fiókáikat

IT/Tudomány, 2021.04.14

Egy magyar vezetésű nemzetközi kutatócsoport azt vizsgálta, hogy a széki lile amerikai változatának tojói milyen körülmények hatására hagyják el a fészakaljukat, és mi határozza meg az anyamadarak emberi értékítélet alapján szívtelennek tűnő döntését. A viselkedésökológusok eredményei azt mutatták, hogy a tojók döntésének hátterében evolúciós késztetés áll, saját szempontjaik szerint logikusan cselekszenek, amikor apjukra hagyják kikelt fiókáikat, hogy inkább más madárral álljanak párba.

Mint az MTA keddi közleményben írják, az állatvilágban a többnejűség sokkal elterjedtebb párosodási rendszer a többférjűségnél. Előbbi esetben a hímek sokkal kevésbé vesznek részt az utódok védelmezésében, táplálásában, mint a nőstények, hozzájárulásuk sokszor kizárólag a párzásra korlátozódik. Ennek hátterében az állatokra ható evolúciós késztetés áll, amely azt diktálja, hogy olyan stratégiát válasszanak, amely leginkább megfelel az adott környezetnek, és az adott helyzetben minél több szaporodóképes utód világra hozatalát biztosítja. Ez a szempont pedig időnként, mint például a széki lile egy mexikói populációja esetében, a tojókat készteti arra, hogy bizonyos esetekben elhagyják fészekaljukat, és másik alapításába kezdjenek.

A kutatók, Kupán Krisztina, a németországi Max Planck Ornitológiai Intézet munkatársának és Székely Tamás, a Bathi Egyetem professzorának, az MTA külső tagjának vezetésével, arra az eredményre jutottak, hogy a tojók döntése a szülői gondoskodás befejezésének időzítéséről a fiókák egészségi állapotától és a külső környezeti körülményektől egyaránt függ. A nagyon rossz és a nagyon jó körülmények is arra sarkallhatják az anyamadarat, hogy elhagyja fészekalját, de, mint írják, ez csak látszólag jelent ellentmondást. Amikor végletesen rosszak a feltételek, akkor a fiókák legtöbbször akkor is elpusztulnak, ha mindkét szülő teljes odaadással próbálja őket gondozni. Táplálékbőség esetén azonban az apa egyedül is fel tudja őket nevelni. Az anya döntése tehát dinamikus, mindig az aktuális körülményekhez igazodik.

"A tojók flexibilisek, és észszerű döntéseket hoznak. Érzékenyek a környezeti feltételekre, és a csibékkel maradnak, ha jelentősen hozzá tudnak járulni a túlélésükhöz" - magyarázza Kupán Krisztina.

Mint írják, emberi megfontolások alapján kegyetlennek és értelmetlennek tűnhet, ha valamelyik szülő, de különösen, ha az anya elhagyja utódait. De az állatok viselkedésökológiai döntései általában a költségek és a várható haszon hidegfejű elemzésén alapulnak, és ennek az analízisnek az eredménye időnként nem egyezik az emberi morál diktálta kötelezettségekkel. Számos fajnál gyakoriak azok az élethelyzetek, amikor a szülők számára előnyös a dezertálás, vagyis az utódgondozás idő előtti abbahagyása. Ezt az előnyt a felnevelhető utódok számának maximalizálása jelenti.

A dezertálás észszerű döntésnek tűnhet akkor is, ha a szülő már fektetett energiát a korábban világra jött utódai gondozásába. Ekkor is előfordulhat, hogy az újbóli párosodás nagyobb reprodukciós sikerrel kecsegtet. De ahhoz, hogy ez ügyben racionális döntéseket tudjanak hozni az egyedek, arra van szükség, hogy képesek legyenek reálisan felmérni az előttük álló opciókat - teszik hozzá.

A széki lilék Amerikában gyakran sós síkságokon, illetve időszakosan kiszáradó sekély tavak partján költenek. Ez a meddő környezet súlyos terhet ró a szülőkre, ami gyakran meghaladja képességeiket. Sok esetben nem képesek életben tartani a fiókákat, amelyek legtöbbször éhen vagy szomjan halnak. A nemek túlélési esélyi különböznek. A hímek nagyobb valószínűséggel maradnak életben, így bár azonos arányban kelnek ki hímek és tojók a tojásból, a kifejlett madarak között több a hím, mint a nőstény.

Ez a hímtöbblet hat a nemek szerint eltérő döntéseikre. A tojóknak nagyobb esélyük van arra, hogy dezertálás után újból párt találjanak, és újabb tojásokat tojjanak. Ez az oka, hogy e fajnál a szülői szerepek a legtöbb madárhoz (és más állathoz) képest fordítottak. Az amerikai széki liléknél a tojók helyett a hímek gondozzák a fiókákat, míg azok ki nem repülnek (vagy el nem pusztulnak).

A kutatók több mint 260 fészekalj adatait elemezték, amelyeket hét éven keresztül gyűjtöttek. A fészekaljak több mint 70 százaléka esetében a tojó dezertált. Ez a lépése hatással volt a fiókák túlélési esélyeire: azok az utódok, amelyeknek az anyjuk dezertált, nagyobb eséllyel pusztultak el, mint azok, amelyeké hosszabb ideig gondoskodott róluk. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a székilile-tojó rendszeresen rossz döntést hoz. Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy a szaporodási időszak elején, amikor bőségesebb a táplálékellátottság (vagyis az apa egyedül is könnyebben gondoskodik a fiókákról), illetve a tojónak is nagyobb esélye van újabb párra találni és újabb fészket alapítani, gyakrabban dezertálnak.

Emellett a tojók aktuális fészekaljuk állapotát is figyelembe veszik a dezertálásról való döntésük előtt. Nagy eséllyel azon a napon hagyják el a fiókáikat, amikor egyikük elpusztul.

"Ez arra utal, hogy a tojók először a gondozást választják, de amint a fiókák elkezdenek elpusztulni, hirtelen változtatnak elképzeléseiken, és elhagyják őket" - fejti ki Kupán Krisztina.

"Vagyis a tojók alapvetően azért dezertálnak, mert így próbálják menteni a menthetőt, és a még rendelkezésre álló energiáikat inkább egy új fészekalj felnevelésébe próbálják fektetni egy másik hím társaságában" - állapítják meg a kutatók. Az eredményeiket közlő tanulmány a Behavioral Ecology című folyóiratban jelent meg márcisuban.
(MTI)
 

Véleménye van? Szóljon hozzá!



Tetszett a cikk?

Ha igen, kérjük like-olja weboldalunkat!
Kövess minket a Facebookon!