Hét évvel a csernobili atomkatasztrófa előtt készült egy felkavaró amerikai film, mely szinte a sci-fik világát idézve hívta fel a figyelmet arra a veszélyre, amelyet a nagy teljesítményű atomerőművek jelentenek az emberiség számára. A film nevezhető a környezetvédelmi mozgalom egyik fontos mérföldkövének, de az igazi jelentőségét az 1986. április 26-án bekövetkezett szovjet atombaleset adta meg. A kapitalizmus és szocializmus versenyfutásában akkor még súlytalanok voltak az olyan kérdésfelvetések, vajon a társadalmi, politikai és civil kontroll mennyire tesz biztonságossá egy olyan országot, amelyik ezzel a kétélű fegyverrel rendelkezik. Csernobil ugyanis nem azért volt igazán nagy tragédia, mert óriási mennyiségű radioaktív szennyeződés jutott ki az erőmű romjai közül, hanem mert nem értesítették a tragédiáról sem a szovjet lakosságot, sem a környező országok kormányait.

A harmincöt éve bekövetkezett atomerőmű-balesetet emberi hibák sokasága előzte meg. A tervutasításos szovjet rendszerben az eredmény számított leginkább, ezért a biztonság gyakran vált másodlagos szemponttá. A balesetet megelőző nap a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben kezelőszemélyzet kikapcsolta a reaktor vészhűtési rendszerét, majd a reaktor diszpécseri utasításra még fél napig vészhűtés nélkül üzemelt, így a 4-es reaktorblokknál gőzrobbanás következett be. Tulajdonképpen tesztelés zajlott, az irányító személyzet pedig rendre rossz választ adott a felmerülő problémákra. A hibák folytatódtak azzal, hogy a katasztrófa bekövetkezte után a sugárszennyezett területről 36 óra késéssel kezdték a kitelepítést, így Pripjaty és Csernobil települések lakói közvetlen életveszélybe kerültek.

A szennyeződés észak-nyugat felé terjedt, így komoly dózist kapott belőle Fehéroroszország, de az első radioaktív észlelést svéd tudósok mérték. Ekkor már el kellett ismernie a Szovjetuniónak is, hogy a radioaktív szennyeződés kiindulópontja az Ukrajna és Fehéroroszország határán lévő csernobili erőmű. A szocialista országok is későn értesültek a veszélyről, így a piacokon napokkal a tragédia után javában árulták a feltehetőleg szennyezett zöldségeket, igaz, gyanúsan olcsó volt a káposzta. A magyar hírközlő szervek csak lassan adagolták az információkat, ami nyilván egy megfelelési kényszer volt a politikai vezetés részéről, hiszen a szovjet sajtó is rendkívül lassan reagált a balesetre.

Pedig ez már a peresztrojka és glasznoszty időszaka volt, Mihail Gorbacsov éppen arról győzködte a szovjet lakosságot, hogy nem kell félni a nyitottabb, őszintébb párbeszédtől a társadalom és a párt között. Ehhez képest az SZKP Központi Bizottsága a végsőkig kivárt azzal, hogy őszintén az emberek elé tárja, milyen nagy a baj. A hősies védekezésről nagyon hitelesen mesél az az amerikai-brit minisorozat, amelyet 2019-ben tűzött műsorára az HBO. Az időközben önállóvá vált Ukrajna is emléket állított a katasztrófa idején hatalmas bátorságot tanúsító munkásoknak, katonáknak, szakembereknek a Pillangó című filmmel, melyet 2013-ban mutattak be.

Csernobil jelentősége nem csupán abban mutatkozik meg, hogy az atomenergia veszélyeire hívta fel a figyelmet, hanem felgyorsított egy politikai folyamatot is, amely a Szovjetunió széteséséhez vezetett. Az utódállamok többségében azonban a mai napig is hiányzik az átláthatóság, a sajtó és civil szervezetek kontrollja a politikai vezetéssel szemben, ezért történhetett meg például 2000-ben az orosz flotta K-141 Kurszk atommeghajtású tengeralattjáró tragédiája, amelynek legénységét kimenthették volna a Barents-tenger mélyéről a norvég mentőcsapatok, ám az orosz kormány csak akkor adott engedélyt erre, amikor már senkit nem lehetett megmenteni a 118 tengerész közül.