Mivel a fesztivál fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepeljük, az aktuális események mellett érdemes néhány mondatot annak szentelni, milyen hosszú és rögös út vezetett odáig, amíg a magyar jazzélet meghatározó fesztiváljává nem vált a Szegedi Jazz Napok. A kiindulópont – mint sok más történelmi esemény esetében – ezúttal is a helyi bölcsészkar Auditórium Maximum nevet viselő előadóterme, ahol a fáma szerint 1971-ben rendezték meg az egyetemi jazz napok első koncertjeit.

Ez volt a kiindulópont, majd négyszer megszűnt a sorozat, és négyszer újraindították a fesztivált. A legutóbbi újrakezdés dátuma 2003, amikor egy grandiózus, több napon át, több helyszínen pörgő fesztivál jelezte, hogy a városban és környékén él egy olyan kicsi, ám masszív jazzkedvelő közösség, amely mindig ki fogja harcolni a jogot magának, hogy helyben, élőben hallgathasson kiváló minőségű muzsikát.

A 2003-tól tartó időszakot csak tavaly szakította meg ideiglenesen egy szünet, hiszen a járványhelyzet miatt hozott kormányzati rendelkezések nem tették lehetővé, hogy megrendezzék a koncerteket. Bár az idén is súlyos a járványhelyzet, a félévszázados évfordulót mégis sikerült kiváló hazai előadók fellépésével ünnepelni. A hat produkcióban épp úgy ott voltak a nagy visszatérők, mint azok a fiatal tehetségek, akik a hazai jazz legszebb hagyományainak továbbvivő lehetnek. Mivel külföldi előadók nem léphettek az IH színpadára, ezúttal több fény vetülhetett azokra a zenészekre, akik a hazai körülmények között kísérleteznek a jazz új irányaival.

Közéjük tartozik az a Premecz Mátyás is, aki a fesztivál nyitó koncertjét adta triójával. Amikor a hammond orgona virtuóza, Dr. Lonnie Smith 13 éve koncertezett ezen a színpadon, akkor a fiatal zenész még a közönség soraiból csodálta, mennyire sokoldalú ez a hangszer. A kissé üveges alaphangzást ugyanis rengeteg variánssal lehet vegyíteni, így joggal mondják erre az orgonára, hogy a szegények „big band-je”. Peremecz és fiatal zenésztársai a közelmúltban elhunyt legenda tiszteletére el is játszottak néhány Lonnie Smith számot, melyekbe igyekeztek belevinni saját fiatalos lendületüket is. Mindent összevetve jó kis bemelegítés volt e trió fellépése az est két következő produkciója előtt. Következett ugyanis az a Nigun együttes, amely a Szegedi Jazz Napok 2003-as újraindításakor is a fellépők között szerepelt. Bizonyára voltak néhányan most is a nézőtéren azok közül, akik emlékeznek még a főként jiddis népzenét feldolgozó együttes fellépésére a hajdani Port Royal Étteremben, így összehasonlíthatták a két produkciót ennyi év távlatából. A gitáros zenekarvezető Párniczky András körül azóta kicserélődtek a tagok, de a jazz és a népzenei motívumok finom harmóniájára épülő stílus továbbra is meghatározza a zenéjüket. Párniczky mellett ott van most a magyar jazz egyik emblematikus dobosa, Baló István, ám a bőgős Ajtai Péter és a szaxofonos Bede Péter a fiatal generáció tagjai, akik jól kiegészítették a két tapasztalt, nagy tudású zenésztársukat. Hasonló módon generációk találkozása volt a következő formáció is a színpadon.  

A Binder Quartet névadóját aligha kell bemutatni azoknak, akik valamennyi ismeretre szert tettek már a jazz hazai történelméről. Binder Károly első professzionális fellépése egyébként 40 éve volt épp itt, a Szegedi Ifjúsági Házban. Együttesében a fúvós hangszereket az a Borbély Mihály szólaltatja meg, aki számos hazai formációban meghatározó tag, és lényegében a zongorista zenekarvezető kortársa. A ritmusszekciót azonban a fiatal generáció adja az együttesben. Fonay Tibor bőgős és Hidász Tamás dobos is kiváló képességű zenészek, akik improvizációs készségükből is adtak némi ízelítőt a szegedi közönségnek. A koncerten a Blumenseele című lemezük anyagát adták elő, amely nemrég került a boltokba.

„Nem hiszek a műfajokban. Szerintem ezek a hangszerek mindig ismerték egymást. ” Mondta Szokolay Dongó Balázs a második nap nyitó koncertje közben. Ennél pontosabban senki se határozhatta volna meg napjaink felfogását, arról, mit értünk jazz alatt. Szokolay Dongó pályafutása alatt játszott már népzenészekkel, úgynevezett komoly zenét művelőkkel, a világzenéhez sorolt előadókkal, a magyar jazz nagyjaival, így szavainak szinte minden koncertje hitelt ad. Ezúttal a hammond orgonán játszó Fassang Lászlóval lépett fel, aki a klasszikus orgonairodalom megszólaltatása mellett fontosnak tartja az improvizáció hagyományának ápolását. Ennek kapcsán igyekszik a hangszer lehetőségeit különböző zenei stílusok – jazz, illetve tradicionális zene – szintézisén keresztül is bemutatni. Duójuk igazi csemege volt a szombati napra jegyet váltó zenerajongók számára.

A szegedi közönség már jól ismeri, hiszen többször fellépett már a városban az a varázslatos harmonikás, David Yengibarian. A '90-es évek óta Magyarországon élő örmény muzsikus Vajdovich Árpád basszusgitárossal, és a pénteken már Pervecz Mátyás triójában is színpadra lépő Badics Márk dobossal alkotott kiváló formációt. Yengibarian sokadszorra bizonyította be, hogy a harmonika kiváló eszköz arra, hogy a kellően tehetséges muzsikusok megmutassák, milyen könnyedén lehet közlekedni a tradicionális népzene és az improvizációs univerzum különböző galaxisai között.

A fesztivál utolsó fellépő formációjának tagjai csak ritkán zenélnek együtt. A Szegedi Jazz Napok ilyen különleges alkalom volt, hiszen egy színpadon láthattuk a magyar jazz két kiváló gitárosát, egyik legjobb bőgősét és talán legismertebb dobosát. Fenyvesi Márton személyében ugyanakkor az egyik legtehetségesebb fiatal jazzmuzsikust is megismerhette a közönség. Gadó Gáborral olyan gitármennyországot varázsoltak a színpadra, ami feledhetetlen élmény marad mindenki számára, akiket az éjfél az IH nézőterén talált. Örömzenéjükben osztozott Barcza Horváth József és Balázs Elemér. Saját szerzeményeik mellett felcsendültek Pat Metheny és Ornette Coleman dallamai is. És, aki még ezek után se akart hazamenni, meghallgathatta ifjú Balázs Elemér szóló zongorajátékát, aki játékával bebizonyította, hogy a magyar jazz bővelkedik ifjú tehetségekben, akiket remélhetőleg egyre többször látunk majd a szegedi színpadokon.