B. K.: Igen, ez így van, 46 éve dolgozom a szegedi gyermekklinikán, ahol ez idő alatt négy intézetvezető működött. Nagyon sok mindennel járt a munkám, sosem unatkoztam. A nehéz sorsú gyermekekkel pedig különösen szerettem foglalkozni. Az ezzel járó felelősség persze nehéz volt, különösen pályára lépésemkor. Egy idő után viszont nem csak a gyógyításban, de a rehabilitációban is a segítségükre tudtam lenni a szegedi Reménysugár Alapítványon keresztül, ez pedig erőt adott. Sosem bántam meg, hogy nem váltottam.

B. K.: A szakma óriási fejlődésen ment keresztül. Fejlettebbek lettek a vizsgálati folyamatok, az ehhez szükséges eszközök, a kezelések és a kiegészítő kezelések, valamint a támogató kezelések. Emellett kiegészült az onkológiai team is - az osztálynak lett például saját pszichológusa. Ma már az orvosok mellett, az elhivatott nővérek, ápolók és a legkülönbözőbb szakterületen dolgozók is minden megtesznek azért, hogy a kisbetegek mihamarabb meggyógyuljanak. Nagyon fontos a csapatmunka, ami ugyan alkalmazkodással jár, de egyedül mindig kevés lettem volna. Sokszor kellett harcolni a jobb ellátásért, a körülmények javításáért, de megérte.

B. K.: Elvonatkoztatni sosem tudtam a munkámtól. Nemcsak a kórházban, hanem otthon is rendelkezésre álltam, akár telefonon is, hétvégente pedig, ha kellett, bementem az osztályra, pláne akkor, ha súlyos betegekről volt szó. Az elmúlt években, évtizedekben kinevelődött fiatal orvosok azonban nagyon nagy szakmai tudással viszik az osztályt, ezért egyre kevesebbet kell ilyen módon helytállnom.  

B. K.: Sajnos erre nincs számadatom, de azt tudom, hogy a munkám kezdetén csak 20%-a gyógyult meg a gyerekeknek, akik hozzánk kerültek, most ez 80%, ami óriási fejlődést mutat. Több száz, vagy akár ezer felett is lehet az általam kezelt gyermekek száma.

B. K.: A motiváció egyrészt az imént említett statisztika volt, amely azt bizonyította, hogy a túlélés aránya egyre magasabb. Másrészt, hogy szerettek a gyerekek és a szülők is - hittek bennem. A veszteséget nem könnyű feldolgozni, ám ebből szerencsére egyre kevesebb jut. Amikor azonban bekövetkezett, akkor csendben sírtunk a nővérekkel, és az eseten dolgozó teammel együtt a nővérszobában. Megfelelő alázat nélkül  nem lehet ilyen munkát végezni.

B. K.: Három gyermek édesanyja vagyok, és négy gyermek nagyanyja. A férjem szintén orvos. Szerencsére volt nagymama, aki ha kellett segített bennünket a hétköznapok menedzselésében. Sokat túráztunk, kirándultunk. Szabadidőmben szeretek olvasni, kerékpározni.

B. K.: A Szegedért Alapítvány díja meglepett. Mint, ahogyan azt az alapítvány titkára is mondta: „…ez nem falakon belüli". Nagyon jól is esett, hogy nekem ítélték idén ezt a civil díjat. És bár vallom, hogy nem azért dolgozik az ember, vagy vállal társadalmi szinten is fontos feladatokat, hogy díjat kapjon érte, mégis, ha úgy alakul, akkor az jól esik és inspirál is. Külön öröm volt, hogy az elismerést nagyon meghitt keretek között adták át. Hálás vagyok a kuratóriumnak, hogy engem választott és azoknak is, akik javasoltak.