V. M.: Inkább betegségek voltak most a keretben, nem sérülések, de attól a helyzet ugyanaz, nem lehet a kieső játékosokat megfelelően pótolni. Ez az elhatározás régebb óta érlelődött bennem. Azt vettem észre, hogy nem tudtam a játékosokból kihozni a maximumot. A keretünk évről-évre gyengébb és szűkebb volt, persze mindig az volt, hogy csak ezt az évet bírjuk ki, de én ebbe most belefáradtam, elfáradtam.

V. M.: Ez valóban így van, a MOL mentőövet dobott nekünk, a csapatnak, és valóban ki kellett volna várni ezt az évet, de nem bírtam. Az a baj, hogy olyan edző vagyok, aki hazaviszi a munkát. Hiába mondták nálam tapasztaltabb kollégák, hogy ezt nem szabad, én ilyen ember vagyok. Nem tudtam megnyugodni, mindig az járt a fejemben, hogy mit hogyan kellene csinálni, mit ronthattunk el, és éppen ezért az utolsó egy hónapban nem is aludtam. Az már csak egy plusz dolog volt, hogy a csípőm is fáj már hosszú ideje, nem tudtam a munkát élvezni, mindig ideges voltam.

V. M.: Az már csak az utolsó két szög volt a koporsóban. Az idő majd megmutatja azt, hogy ezt a csapatot én nem tudtam összerakni, bár az előző két évben ez sikerült, vagy pedig tényleg gyengébb most az együttes. Az is közrejátszott, hogy kettős terhelés alatt van ez a gárda. Más lenne a helyzet, hogy ha csak a hazai pontvadászatra kellett volna koncentrálni, de a kedd-péntek ritmusra még nem volt felkészülve a Tatabánya, egy ilyen szűk kerettel, sérülésekkel, betegséggel biztosan nem.

V. M.: Most egy kicsit lenyugszom, az egészségemet is rendbe kell tenni. Rövid távra tervezek, csípőműtétre fogok bejelentkezni, legalábbis egyelőre az egyik oldalon. Ha jön egy olyan ajánlat, ami érdekel, akkor a későbbiekben szívesen visszamegyek edzősködni, de leghamarabb csak nyártól.

Boros Tamás